EZ A BLOG JELENLEG/ÁTMENETILEG NEM ÜZEMEL.

Életem alakulását itt követheted nyomon.

Sajnos be kell fejeznem itt a naplóírást...

Nem folytathatom...

Ez több dolog miatt is nagyon fáj és nagyon szomorú...

Szerettem Honoria lenni, szerettem ezt a nevet - és rettenetes hogy nem használhatom többé.

Kétségbe is vagyok esve rendesen...

Sajnálom.

Szerettem, mert ez a hely számomra tényleg napló volt - csak sosem kezdtem úgy, hogy "Kedves Naplóm!"...

Magamnak írtam.

S publikussá tettem azon emberek számára is, akiket szeretek, s akikkel bármilyen okból is, de fizikailag elsodort egymástól az élet, akikkel nem tudtam nap mint nap megosztani az életemet. Így mindig tudtak rólam. Mert elárultam nekik, kit rejt a Honoria név.

És nyitott könyv lett az életem, a lelkivilágom Nektek, akik nem csak némán olvastatok, de a kommentjeitekkel is megtiszteltetek. Köszönöm nektek. S persze, azóta közületek is tudják néhányan, hogy is hívják Honoriát valójában.

És publikus voltam azoknak is, akik csak némán olvastak olykor, véletlenül találtak ide.

S mivel nyílt és őszinte ember vagyok, ez a publicitás sosem zavart, sosem hátráltatott abban, hogy továbbra is úgy írjak, mintha "csak" magamnak írnék.

De ez most megváltozott.

...

El kell temetnem Honoriát.

...

Ha bárki szeretne, ezen a címen keresztül újra megtalálhat:

honoriablog@gmail.com

Szóval, a tegnapi csaknem egész napos letargiám és hisztim után, amikor már néha azt hittem, meg is őrülök - estére jobban lettem, mert

1.) anyuval beszéltünk (bár közben nagyon haragudtam rá, hogy a képembe vágja), s idővel ott is hagyott, hogy puffogjak magamnak tovább ha akarok...

2.) találtam valamit...

3.) és beszéltem Mackóval éjjel...

Kicsi korom óta hozzá vagyok szokva, hogy tavasszal epret eszünk a kertből,

s jönnek a gólyák és a fecskék. Idén nagyon-de-nagyon hiányoltam a fecskéket, pláne mert nálunk is volt két fészkük, amióta csak az eszemet tudom. Nem vagyok egy madárszakértő, de a különleges dalaikat megismerni, mint a különleges röptüket is. És hiányoznak. Verébcsiripre ébredni sem rossz, de a fecskék az igaziak. Pár napja láttam ugyan néhányat röpködni, de csendben voltak...

Ma délben kimentem napozni (20 percet bírtam, s jó kis színem is lett ennyitől... :-)) és ahogy fekszek csukott szemmel a hátsó kertben Mimi kutyussal, hát mit hallok? Azt a jól ismert fecske-dallamot! Nagyon jó volt újra hallani. De tényleg.

Másik nagy kedvenceim meg a pillangók. Egy hársfa alatt haladtam el, mikor is több száz lepke repkedett körülöttem - de szó szerint. Azt hiszem, ezek az élet igazán fontos dolgai közé tartoznak, pláne ha tudjuk, mit is jelentenek nekem a pillangók.

"Képesek leszünk értékelni természetes ciklusainkat, hangulatainkat és életritmusunkat. Segít, hogy elfogadjuk magunkat mindenestül, jó tulajdonságainkkal, kellemetlen vonásainkkal és árnyoldalunkkal együtt." - olvastam ma valahol, és nevettem, mert nálam mostanában gyorsabban jönnek-mennek a ciklonok (avagy ciklusok) mint valaha, s hihetetlen hogy még mindig képes vagyok ennyire letargiába esni egy-egy rosszabb időszaktól. Pedig nem csak azt tudom hogy természetes, és akár tetszik akár nem, úgyis jönnek, hanem azt is, hogy egyre kevesebb idő feldolgoznom és szélnek eresztenem őket, sőt még azt is tudom, hogy tök fölösleges ezen emésztenem magam és haragudnom magamra, mikor épp nem úgy süt a nap, ahogy én szeretném. (Ami ugye eleve hülyeség...)

Hisztis vagyok, önző és türelmetlen, de kitartó és szenvedélyes is - így hisztizni és önzőnek lenni is nagyon szenvedélyesen és kitartóan tudok. :-) Nem is értem miért nem esett le eddig, hogy e két tulajdonság - a kitartás és a szenvedély - amiket én egyértelműen a pozitív listámon tárolok, ugyanígy a negatívat is befolyásolja. Ironikus, de komolyan.

Szóval: a mai napom szart sem ért (bizonyos szempontból, bár más oldalról nézve többet is, mint pl. a tegnap...), csak lógattam a lábam, sajnáltam magamat és aludtam - és ha így, akkor legyen teljes: juszt se csinálok ma mást. Hisztizz Te Nő- de ha már ezt teszed, élvezd!

Az utam Szegedre meglehetősen "sajátosra" sikeredett. Aki miatt mentem, nem sikerült találkoznunk... A csütörtök A.val nagyon jól telt, a rózsakert gyönyörű a füvészkertben... De a hajnali keléstől kicsit fáradt voltam egész nap, amit estére egy rendes fejfájás is kiegészített. De az este nem csak emiatt volt érdekes - MM, A. D és Én kimentünk a borfesztre (fincsi a mandulabor... :-)) ami jó is volt, csak a beszélgetés volt "fura" és igazándiból nem tudtam meg, mi is van velük (kivéve persze D pasiügyeit), s ők sem tudták meg mi van velem, és mivel hónapok óta nem láttuk egymást, nem is igen beszéltünk - ezért végeredményben kicsit fura érzésekkel zártam az estét.

Már hazatérve derült fény egy másik dologra, ami aztán még különösebbé tette az egész kirándulást, s még ma is dühöngök, ha eszembe jut, s nem tudok napirendre térni felette... :-( Ugyanis már itthon cseteltem egyet Mackóval (elég ritkán csinálunk már ilyet...) - s ki is derült a beszélgetés során elég hamar, hogy aznap éjjel ő is kint volt a borfeszten... Egy fejcsóválással és homlokráncolással sikerült napirendre térnem a tény fölött hogy Fent úgy rendezték, hogy ennek ellenére se fussunk össze - meg hát viszonylag nagy területen volt a feszt, tömeg volt, s nem is figyeltem annyira az embereket, inkább csak azt, hogy minél kevesebb ütközés legyen borral a kezemben. De ami ezek után kiderült, na az nagyon hazavágott... Ugyanis ugyanakkor, amikor Mackóval cseteltem, cseteltem A-val is, s mesélem neki nagy lelkesen, hogy képzeld, Mackó is ott volt, hát nem fura? - erre ő: tudom hogy ott volt, láttam. Na ekkor megállt bennem az ütő. Még most is remegek, ahogy felidézem és leírom. Miért nem szólt??? Tudja, hogy hónapok óta nem láttam Mackót, nem beszéltem vele, tudja, hogy nekem mennyire fontos - s nem bök oldalba, hogy figyeld má, ott van! Annyira de annyira örültem volna, ha csak odaintegethetek neki és rávigyoroghatok - egyáltalán, ha csak láthatom hogy él és virul... Nem is beszélve arról, hogy esetleg tudtunk volna váltani pár szót, vagy beszélgetni egy kicsit... Soha nem tudhatjuk mit hoz az élet, lehet, hogy soha többé nem is láthatom, nem is talákozhatom vele - minden másodperc egy ajándék, s ezt vele kapcsolatban mindennél világosabban látom-érzem, mert ő a mai napig a nagyon fontos kör része, s olyan hatással volt az életemre mint senki más őelőtte vagy őutána... Szóval, nem értem, miért kellett így történnie. Tudom, valahol butaság emiatt így felhúznom magam, de baromira fáj a dolog. Tudom, hogy A. csak jót akart - még vagy másfél éve én magam kértem meg minden barátomat, hogy ne meséljék el ha látták őt - mert akkor még frissek voltak a sebeim, s mindig mindenki a legapróbb részletekbe menően mesélte el nekem, hol látta őt, kivel, milyen ruha volt rajta stb. És én nem akartam tudni - egyrészt mert fájt, mert mindig feltépte a gyógyuló sebeket, másrészt valami beteges féltékenység miatt, mert milyen dolog hogy mások láthatják őt és én nem... Szóval A. csak próbálta magát tartani ehhez a kérésemhez - de ez nem csak más szituáció volt, de a körülmények is megváltozták már a korábbiakhoz képest. És végül totál nem sikerült betartania a kérésemet - mert amikor szólhatott volna nem szólt, és mikor végképp nem kellett volna szólnia, akkor szólt. Nem lennék ilyen zaklatott és csalódott, ha nem tudom meg, hogy ő, aki ott állt mellettem, látta. Erre a szituációra igazán illik a mondás, mely szerint amiről nem tudsz, az nem is fáj.

Tudom hogy rossz lesz ezt olvasnia itt A.nak, de már napok óta gyötröm magam hogy leírjam vagy ne írjam - s igazándiból azért is döntöttem úgy hogy leírom ezt a történetet, mert baromira fáj, és gondoltam ha kiírom, segít, mint már oly sokszor segített ha kiírtam valamit. A. - tudom, hogy jót akartál, és sajnálom hogy ennyire haragszom, de ez olyan dolog, amit nem tudok befolyásolni. Majd ha sikerült megnyugodnom, jelentkezem.

A Mackóval kapcsolatos minden érzésem olyan elemi, ösztönös, egyszerre mélyről és valami láthatatlan magasabb szférából jövő dolog, ami nagyobb nálam, s bár ideig-óráig tudom kontrollálni, olykor kitör. Sosem elnyomni akarom, nem erről van szó... Azt már rég tudom, hogy annak semmi értelme... Megtanultam nélküle élni, úgy hogy nem befolyásolja a léte és hiánya a mindennapjaimat, de mikor ilyesmik történnek, újra elevenre kerül minden és olyan hiábavalónak tűnik minden...

Igazán nem tudom, most mihez kezdjek ezzel az egész szituációval - s amit a csillagok jósolnak erre, azzal meg végképp nem...

Szóval, ezt az utamat jelenleg inkább tévútnak élem meg... :-(

Folyt. köv.

Mikor elköltöztem Szegedről, titkon abban bíztam, hogy a térbeli változás segít majd lezárnom mindazt, amit le kell zárnom. S úgy is tűnt, ez sikerül. Mígnem ezek ketten - akikkel le kellene zárnom ezeket a fejezeteket - mégiscsak észbe kaptak és közbeszóltak. Én meg hogy örültem nekik... És most mégiscsak itt ülök és ugyanott tartok, mint másfél hónapja: le kell végre zárnom. 

Csak ilyenkor azt nem értem, miért kellett ez a kitérő? Hiszen ugyanott vagyok, mint korábban - akkor is tudtam, mit kell tennem, most is tudom, csak akkor már többé-kevésbé sikerült, nem fájtak, nem hiányoztak, nem is gondoltam rájuk - elmúltak. De azzal, hogy megjelentek és újra beengedtem őket, most kezdhetem elölről az egészet.

A bajok forrása a tagadás: az, hogy azt hiszem, elengedtem a régi bántásokat.  Ám a sebek valójában nem gyógyultak be. És az történt, hogy a tűz még fel sem gyulladt, de már meg is égtem - saját egóm tüzében. Ki kell lépnem ebből a sikerkörből, mely bár elismerést hozott, felőrölte a lelkem. 

Nincs öröm, csak ha örülök - nincs boldogság, csak ha boldog vagyok. De ki vagy mi is akadályozza meg, hogy örüljek, boldog legyek? ÉN, és az én kis (vagyis inkább nagy) egóm dédelgetett vágyálmai (akarom mondani, lázálmai)... Hát hülye vagyok én, hogy a saját boldogságom útjába állok? Ezek szerint igen... De ennek legyen vége. Itt és most. Nincs szükségem tovább ezekre a (tév-)képekre, ezekre a (tév-)utakra...

S ha már utak: a hét második felében visszatérek a múltam helyszínére: Szegedre. A puding próbája az evés - s én szeretném gyomorgörcs nélkül élvezni a kirándulást a barátaimmal. Meglátjuk, sikerül-e. Mindenesetre előre is köszi A-nak, hogy befogad egy éjszakára, s örülök, hogy láthatom MaryMoore-t és B-t, és igen, azért kíváncsi is vagyok, úgy szövik-e a Párkák, hogy "véletlenül" belefussak e két elfelejteni vágyott emberbe...

Nagyjából a berlini utam is leszervezve. Megvan a repjegy, tudom mi lesz a feladatom kint az irodán, tudom ez mekkora meló, s mellette mennyi szabadidőm van, s a szabadidő értelmes eltöltéséhez is megvannak az ötletek, célpontok. Annyiszor voltam már Berlinben, hogy minden klasszikus látnivalót láttam már - így itt az ideje felfedezni a város más arculatait, képeit. Még a szállásomat kell elintéznem, de úgy tűnik, néhány kolléga, barát idén is befogad majd néhány napra, így már csak össze kell szerveznem, hogy kinél mikor alszom. Igazán jó fejek.

Egyik éjjel tűnődtem a bennem rejtőző mindenféle jól elnyomott, leplezett - szexuális és mindenféle más - gátlásomról, félelmemről, s eközben jöttem rá, mi is teszi ennyire élvezetessé, hasznossá, tanulságossá, fejlesztővé számomra az egész munkát Berlinben az alapítványnál: az, hogy esélyt ad a félelmeim legyőzésére azáltal hogy oda kell mennem és meg kell csinálnom mindent, függetlenül attól, félek-e a dologtól vagy sem, vannak-e fenntartásaim vagy sem, bízom-e magamban vagy sem - s mindezt olyan keretek között, ahol tudom, hogy ha leesnék is, elkapnának. Bár többnyire még leesni sem hagynak, sőt minden feladat előtt lehetőség van hangosan kimondani a félelmeket, hogy a többiek biztosan tudják, mikor figyeljenek rám különösen. Mindez nem az én kiváltságom - egyszerűen ezen az alapon működik az egész munka náluk. És persze ezzel a komoly rákészüléssel a háttérben a félelem és a gátlások abban a pillanatban elillannak, ahogy odaállok és elkezdem. S hogy hogy jön mindez a bekezdés elején említett szexuális életemhez? - Akkor működik jól, csak akkor tudom odaadni mindenem, s mindenestül el- és befogadni a másikat, és élvezni valami pofátlanul és gátlástalanul az egészet, ha ugyanez a biztonságos keret megadatik nekem. Ha létrehozzuk. Ha megteremtjük. Egy vizsgálatom eredménye okán gondolkodtam el ezen, ami "apró hibát" mutatott a rendszeremben...

Folyt. köv.

Évekig volt három kép a szobám falán (beszkennelt képek egy festő albumából): az "Elég volt" című, ahol egy nő sétál le a lépcsőn, a "Madonna Macival" és a "Ketten" - egy nő a macskájával a kanapén.

Egy évvel azután, hogy a Titok c. könyvet elolvastam, s vagy három-négy évvel azután, hogy kitettem a képeket, rádöbbentem: megvalósultak. Volt már - nem is egyszer - hogy Elég volt! - gondolattal jöttem le a lépcsőn, egy Madonna megtalálta Mackóját, és üldögéltem már Bogyó cicával a fotelban... Minden kép magányos nőket ábrázolt, s bizony  sokáig éreztem magam magányosnak...

És igen, egy év kellett hozzá, hogy leessen: nem elég a belső képeimet megváltoztatni, ha a külső ellentmond neki... S hiába tudtam ezt elméletben, olykor azért tenni is kell a csodákért...

Ez az egész csak arról jutott eszembe újra, hogy a naplómat nézegetve rádöbbentem, van még egy egészen új, de félig-meddig megvalósult képem: a blog oldalán látható felszabadultan és vidáman táncoló nő frizurája éppen olyan, mint amit én is viselek a fejemen néhány hete. A fodrásznak mindössze egyetlen instrukciót adtam: vágja le úgy a hajamat, hogy csak az "eredeti"  maradjon; s minden még festett rész tűnjön el. (Festett hajam volt majd 10 évig, de  lenövesztettem, aminek okán a tetején már eredeti színben pompázott, de a végén még a vörös maradványai voltak). Egyébként a fodrász szabad kezet kapott, s alkotott, éppen ilyet:

Hát nem érdekes hogy "hajszálpontosan" olyan, mint a képen a nőé? :-) De a legjobb az az egészben, hogy most nem kellett éveknek eltelnie mire leesett a dolog, csak pár hétnek. Legközelebb tuti még kevesebb idő lesz. :-)

Ja, és a képeket a falon lecseréltem a "Lélektárs", "Bőség", "Új szerelem" és "Barátság" címűekre. 

Nos, éjjeli (rém)álmaim közül egyre emlékszem csak, de arra aztán nagyon, ez az, amelyikben meggyilkoltak egy fiatal nőt... Azon túl, hogy talán felhagyhatnék a lefekvés előtti tv nézéssel :-), persze belegondoltam, mi van, ha nincs köze a tv-hez, s utánanéztem az álom jelentésének. Van egy nagyon "okos" álmoskönyvem amit már használok pár éve és elég megbízható, mondhatni bevált, s e szerint: "az élet egy szakaszának lezárása; gyakran saját személyiségünk feladása." Most ráncolom a homlokom, mert nem tudom, örüljek-e ennek vagy sem.

Inkább örülök. Jó lenne elengedni ...

Persze, a mai napra húzott angyali üzenettel is összecseng az álom (megfejtése):

Valami rejtélyes okból kifolyólag évekig rettegtem olyan szobában aludni, ahol tükrök voltak. Állandóan attól féltem, hogy éjjel mindenféle mumusok és szellemek közlekednek a tükrön keresztül ki és be a szobámba, az álmaimba és az életembe - ezért éjjel letakartam, eltettem, kitettem őket a szobámból. (Abba most nem is gondolok bele, miért gondoltam azt, hogy egy kendő megvédene bármitől is, vagy egy ajtó, ha egyszer a tükör nem akadály... ) De most, hogy költözésre került sor, úgy döntöttem, elég a hülyeségből: és teleraktam a szobám tükrökkel. 4 db. Persze nem történt semmi: egy mumussal, szellemmel vagy egyéb élet (vagy élettelen)formával sem sikerült összefutnom a szobámban. Más kérdés persze, hogy volt ez a sztorim az óramegállással éjjel fél kettőkor (két éjjel fennmaradtam fél kettőig s azóta vége), vagy hogy hetekig hosszas kínlódás és forgolódás után tudtam csak elaludni (két virrasztás után olyan fáradt voltam, hogy visszaszoktam a gyors elalvásra), s most meg hajnali 4-5 között ébredek fel minden reggel, hogy aztán visszaaludjak s óránként újra felébredjek...

S ha már alvás: napok óta koncertre alszom el: tücsökkoncertre. Itt ciripelnek az ablakom alatt. És napról napra egyre közelebb jönnek. Tavaly ez odáig fajult, hogy egy be is tévedt a lakásba, s természetesen sikerült is neki az én szobámba beköltözni, így all inklusive koncertben volt részem. S koncertre is ébredek: madárcsiripelésre. Többnyire verebek, néha rigó, s gyakran kakukk is van - viszont idén még nem hallottam fecskedalt. Pedig ők tudnak a legszebben beszélgetni. Hiányoznak.

Az elmúlt két héten legalább 3szor vágtam meg a kezem mosogatás közben. (Ühüm...)

Az elmúlt két héten legalább naponta egyszer megbotlottam. (Most akkor szimplán csak béna vagyok, vagy valami "magasabb rendű jelentése" is lenne?)

Az elmúlt két héten legalább naponta egyszer halogattam valamit, s okoztam magamnak értelmetlen bűntudatot. (Mert ha már halogatok, legalább élvezném - nem?)

Ráadásul: az elmúlt két héten legalább egyszer megbántottam egy barátomat. (Bocsánatot kértem.)

Végezetül:  az elmúlt két héten legalább naponta egyszer türelmetlen voltam magammal. (De miért is?)

És: már most is jót vihogok magamon - és ezen az egészen (éljen a cinizmus és irónia) - és ez csak fokozódni fog. :-)

"Nagy kultúrák szabályozott folyamok partján jöttek létre.

Vágyódunk a hegycsúcsra, tíz Ösvény is felvezet rá, de egyiken sem indulunk el. Egyszerre sok mindent szeretnénk, de semmit sem annyira, hogy akár csak egyért is megtennénk azt, ami erőnkből telik. A Sas, csak egyetlen bárányt választ ki a nyájból. De az az egy az övé lesz!

Korlátozás: siker."

Nem tudom, miért hiszem azt, miért bízom abban állandóan, hogy ha ma nem is történt, holnap majd biztosan megtörténik. Nem tudom. Úgy várom ezt a csodát, mint kisgyerekek a karácsony estét. :-)

Vajon hol van a határ a hit és az őrület között? Honnan tudhatom, hogy már nem egyszerűen csak pozitív és optimista vagyok, hanem őrült? Lehet ezt tudni egyáltalán? Vagy ami még jobb: van különbség a kettő között? :-)

Nem mintha különösebben zavarna vagy érdekelne ki mit is gondol rólam - őrültnek tart-e vagy sem - csak elgondolkodtam. Azon, hogy mi motivál bizonyos lépésekre, vagy mi tart vissza más lépésektől. Hiszem, hogy optimizmusom egy része genetikusan kódolt bennem, másik részéért viszont én magam dolgoztam meg - de nem lehetséges-e hogy ez a nagy és állandó csodavárás egy olyan szemüveg, ami hátráltat?

Nem megyek el a hétköznapok "apró csodái" (nem mintha a csodát lehetne kategorizálni...) mellett sem, de ettől függetlenül néha tényleg nem értem saját vágyaimat, reményeimet, hitemet, csodavárásomat. :-) (Már megint túl sokat agyalok, mi?:-))

Volt már, hogy nagy dologra vágytam - s megtörtént a csoda. Volt ilyen. És tudtam neki örülni. Tudtam értékelni. Úgy örültem, mint majom a farkának. Őszintén. Szívből. Spontán. Nagyon.

Most is ezt tenném.

Értékelem, becsülöm, szeretem, tisztelem amim van, és hálás vagyok mindenért, amit kaptam, amit meg tudtam teremteni. Őszintén. Szívből. 

És tudom, hogy megkapom, amire vágyom.

"Amint fent, úgy lent.

Amint belül, úgy kívül."

"Hallatlanul gyors spirituális fejlődésen mész keresztül. Élvezd a folyamatot.

Mostanában talán mindenfélét érzel: zavarodottságot, izgalmat, félelmet és csodálatot. Új kapcsolatod a isteni szférával úgy hat rád, hogy szeretnéd minden idődet az olvasásnak, a tanulásnak és a meditálásnak szentelni. Viszont attól félsz, hogy így elesel minden más dologtól. Milyen hatással lesz megújult spiritualitásod a munkádra, a házasságodra és a barátságaidra? Az ilyen aggodalmak el tudják rontani a spirituális tanulás örömét.

Inkább add át őket Istennek! Bízz benne, hogy minden pillanatban szeretnek, vezetnek és védenek téged. Ne aggodalmaskodj azon, hogy miként fedi egymást a jövőd és a spirituális fejlődésed. Bízz benne, hogy az a Hatalom, amelyik megadta neked a spirituális fejlődést, minden másra is ügyelni fog. Ez a Hatalom gondoskodik minden bolygóról az égen, s téged is a tenyerén hordoz."

Tegnap kaptam egy barátomtól egy levelet, s a kérdései nyomán sikerült egész vállalhatóan összefoglalni, hogy is vagyok mostanában. 

Íme:

Nem, még nem egészen, de jön ki, szó szerint is: gyógynövény-kúrán vagyok (értsd: napi 1 liter tea) - szóval a fél napot a wc-n töltöm. :-)

Na, ezt én is szeretném tudni. :-)

Mert ugyan olvastam a blogod, de nem voltál túl bőbeszédű. Azt írtad, rájöttél, mért voltál mérges. Miért, ha szabad érdeklődnöm?

És rájöttél már, mi érlelődik benned?

Az történik, hogy a tea-kúrának és a "gondolati tisztulásnak" köszönhetően olyan dolgok törnek elő belőlem, amik nagyon mélyen el voltak rejtve, el voltak dugva. S azt hiszem ez az egész (beleértve a Szegedről elköltözést, a no melót is) azért történik, mert jön valami nagyobb, valami fontosabb, valami jelentősebb az életembe, amire még nem vagyok felkészülve, s amire fel kell készülnöm - s ha minden más terelné el a figyelmemet (mint munka, Nino, Bob), akkor nem tudnék csak magamra koncentrálni (bár néha őrjítő), s sokkal lassabban menne a folyamat. Valami ilyesmi. Érted? Hogy mi az a jelentősebb dolog, natürlich nem tudom - majd kiderül. Vagy valami pasi aki komoly kihívást jelent, vagy valami fontos meló, ahol minden lelki érettségemre szükségem lesz, vagy ki tudja? A Élet jobb forgatókönyvíró, mint én."

És ugyancsak tegnap egy másik barátommal való csetelés során döbbentem rá valamire. Ő ugyanis irtó kedves, aranyos, jóindulatú, jó-szándékú és segítőkész - és mindenáron segíteni akar nekem, csak az a "baj" hogy bizony vannak harcok amiket egyedül kell megvívnunk, s az enyém most épp ilyen, és szinte senki segítségéből nem is kérek. 

A pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve - s most már világosan látom, hogy ez nem csak egy üres frázis, mert ez a bizonyos barátom félelmetesen emlékeztet önmagamra, s arra, hogy én mindenáron segíteni akartam Mackónak, s egyenesen a pokla felé vezettem a nagy jószándékommal. Nem akarom túlértékelni a szerepem, mert nélkülem is elért volna oda, de azért volt némi hatásom a dolgokra.

S mindebben az a fájdalmas, hogy én már baromi sokat szenvedtem, baromi sokáig büntettem magam az egész Mackó-sztoriért, erre most az egész elém áll és képen röhög. Valami nagyon groteszk módon adják tudtomra mindazt felülről, amire magamtól nem sikerült rájönnöm, s egyenesen az orrom elé rakták az egész szituációt egy másik emberrel - ahol most én játszom Mackót, ez a barátom meg egykori/és részben mai önmagam. 

Persze, nagyon más a két ember, a két szituáció, a két kiindulási alap - de ebben az egy dologban -  a naiv jó szándékban - döbbenetesen hasonló.

Ezennel  megkövetlek Mackó - sajnálom hogy nem voltam hajlandó észrevenni, hogy mint a tűz, égetlek, s akkor is segíteni akartam, mikor ezt nem kérted. (Ezt Te úgy hívtad, hogy késsel hadonászok...) Sajnálom, hogy nem voltam tisztában a hatásommal, sajnálom, hogy ártottam, s nem hallgattam a tanácsodra, kérésedre, hogy nem fogadtam el mindazt, amit arról mondtál, hogy ennek vége lesz. Borzasztóan naiv voltam, tudatlan. Nem mondom, hogy már nincs bennem ilyesmi, de most már - a korábbi nagy felismeréseimmel együtt - azt hiszem, mindent értek. Ha meg mégsem, az Élet úgyis elém rakja hamarosan, hogy felismerjem. :-) De azt hiszem, az mindenképpem jelent valamit, hogy már nincs is több kérdésem. 

S éjjel az ágyban forgolódva arra is rádöbbentem, hogy "csak" a múlt miatt nem állt volna elém újra ez a szituáció, valamiért fontos a jövő szempontjából is, és leesett, hogy persze, A Lovag is éppen úgy érezheti magát, ahogyan én most ezzel a barátommal szemben, és ahogyan anno Mackó is.

Azért elég döbbenetes, hogy egyetlen barátságból (Mackó) mennyi mindent lehet (még) tanulni...

Az élet szép... :-)

Természetesen amint rájöttem, mi feszít belülről, mi a probléma, és aztán ki is mondtam hangosan, megvitattam anyuval és magammal - enyhült is a mérgem. :-)

Azt hiszem, elég rendesen "sorsszerű" ez az egész, és natürlich az sem véletlen, hogy nem kaptam melót - nem csak azért, hogy elszakadjak ettől a két "jómadártól", de azért is, mert így, hogy magamon kívül nincs nagyon más dolgom, gyorsabb, intenzívebb a belső fejlődésem. Persze, kevesebb inger is ér "kívülről" - de ami ér, az éppen elég ahhoz, hogy a holtpontokról kimozdítson. Így volt ez a költözéssel, s most Prágával is. Persze minél kevesebb jön kívülről, annál több belülről - törnek elő elnyomott érzések, gondolatok, szakadnak fel régi sebek, és születnek teljesen "új" érzetek.

Egyébként csúnya vihar tombol odakint az ablakom előtt...